Művésztelep 2014

Bódva-völgyi képzőművészeti műhely - III. Tornai Művésztelep

A művésztelepen készült alkotásokból 2014. július 30-án nyílt kiállítás a tornai Infocentrum épületében. A kiállítást megnyitotta Forgács Miklós dramaturg, performer.

A kiállítás megnyitó szövege:

Levél tizenhárom éves lányomnak

Drága Fruzsi!

Megőrjít ez a nyugalom. Nyaggat, nyuvaszt,nyüstöl,nyomaszt, nyikorgat, nyugtalanít. Fekélyes kórként burjánzik bennem a nyugalom, mint valami nyomorító nyavalya elnyom. Te persze csak mosolygsz rajtam kedvesen, sokatmondóan somolyogsz bölcsen, na már megint ezek a szóvirágok, a tehetetlenség dekorativitása, a rutin ornamensei, pedig nem is, vagyis de… és akkor témánál is vagyunk –itt sorjáznak a kérdések: a művészetben mi magától értetődően autentikus és mi görcsösen eredetieskedő, hol végződik a sajátosan egyedi stílus és hol kezdődik a végzetesen fárasztó modor, mi hiteles és mi hazug? Egyszer azt mondtad, annyira nem trendik azok a szavak, kifejezések, amelyeket használok, különcek, ódivatúak, manapság így nem nagyon beszélnek, ez nem divat, a hétköznapokban is ez az irodalmias keresettség, ezek a súlyos képek, túlbonyolított mondatok, melyek inkább szólnak önmagukról, minthogy alázatosan szolgáljanak egy jelenséget, és leírjanak valamilyen rajtuk kívül álló valóságot, ahelyett hogy behódolnának, maguknakkövetelik a figyelmet, nem ilyen a korszellem, és ez igaz is, na de... és akkor itt van a másik téma is–mit jelent korszerűnek lenni, kell-e, lehet-e, érdemes-e követni a legaktuálisabb irányzatokat, önfeladás vagy kihívás, behódolás vagy egy érvényes nyelv elsajátítása az uralkodó ízléssel való incselkedés, lázadás vagy avittság, erős egyéniség vagy begyöpösödöttség jele, ha nem hajlandó egy alkotó tudomást venni a kialakult kánonokról? A nyugtalanság nem biztos, hogy dinamikus és a nyugalom, nem biztos, hogy lustaság. Sőt biztos, hogy a bizonytalanság sem gyengeség, és a gyengédség lehet eltökélt és magabiztos. A műalkotáshoz hozzátartozik az artikuláció, ha valami nincs kifejezve, akkor nem létezik, de nem bizarr, hogy a láthatatlant próbáljuk mindig valamilyen önkényes formába préselni? Vágyunk a szabadságra, de csak korlátok közé szorítva tudjuk megragadni. És ekkor közbeszólsz, persze, apu, persze, már megint mindig mindent túlspekulálsz.

De gondolj bele Fruzsi elmentél Londonba, néztél és láttál, magadba szívtad a várost, megteremtettél egy helyet, amely a te Londonod, rengeteg más Londonra hasonlít, de mégsem összetéveszthető senki más Londonával, te próbáltál együtt pezsegni a várossal, felvenni a tempót és felszívódni, belesimulni ebbe a szövedékbe, és gondolj bele abba is, hogy tíz képzőművész pedig eljött Tornára és nézett és látott, és ki akart szakadni a maga közegéből, elfeledkezni a mindennapokról, és ezzel megállította ezt a falut, szelíden bár, de kizökkentette, új időt adott neki, szétszedte és összerakta, pedig magukat akarták átszűrni ezen a vidéken, de mindig észrevétlenül megfordul a folyamat és a vidék lesz átpréselve az alkotóegyéniségen, és végzetesen összekeveredik a belső kódolás a külvilág jelrendszerével. Reménytelenül kreatív fogócska. Szóval neked lett egy Londonod és Tornának pedig lett ezer új arca. Ez a különbség a kíváncsi turista és a túlérzékeny művész között. Persze a kettő nem zárja ki egymást, egy turista is lehet hiperszenzitív és a fantázia is lehet a metafizikus pletykaéhség álarca. Te hazahoztad magaddal London egy lehetőségét, az alkotók pedig itthagyják majd a magukkal megbélyegzett Tornát. Összekeverednek szörnyek és áldozatok körvonalai. A táj megharapja a művészt, az alkotó kiokádja a tájat. A művészbe zárt tájban izgató dagonyázni, a tájjá oldódó alkotóban kaland barangolni.

Fruzsi, ne szégyelld, mondd ki nyugodtan, apu, állj le, én már régen elvesztem. De elveszni, annyit jelent, mint megszabadulni magunktól. A magunkat pedig most úgy definiálhatjuk, mint azoknak az évek, évtizedek alatt lerakódott nyűgöknek a tömegét, melyek egyszerre meghatároznak és korlátoznak minket. Vagyis valamilyenek vagyunk, de mindig késztetést érzünk másmilyennek lenni, megújulni, viszont, biztonságban akarjuk magunkat érezni, a magunk ismerete a legnagyobb biztonság, ez viszont éppen arra szolgál, hogy tudjuk, honnan kell elrugaszkodnunk, mi is az, amit le akarunk magunkról hántani. Elindulni a sűrűbe, nem törődni azzal, amit a hátunk mögött hagyunk, egy ideig azért vagyunk bátrak, mert tudjuk, úgyis visszatalálunk, aztán egyre beljebb érve, már tudjuk, hogy nem fogunk ugyanazon az úton visszamenni, nem érdemes, és már nem is érdekes. Ugyanannyi erőfeszítéssel új helyeket fedezhetünk fel. Most már abban bízunk, hogy amit mi útnak vélünk, az valóban ösvény és tényleg elvezet valamerre, persze reménykedünk benne, tudjuk, hogy hová érünk majd el végül, de hát nem az elhagyotthoz való visszatérés lehangoló unalmát szerettük volna fölcserélni a kiszámíthatatlan felfedezésével? És akkor most már megint ugyanott vagyunk, arra áhítozunk, hogy tudjunk valamit. És abban reménykedünk, hogy ismerjük magunkat annyira, hogy ne fogjunk bele reménytelen vállalkozásba, hogy megoldjuk majd a problémát a magunk módján. Tehát már megintcsak arra az izzadtságszagú biztonságérzetre vágyakozunk, megintcsak arra hagyatkozunk, ami a legmélyebben van belénk írva. Tehát a veszett és vadmegújulási vágy csak a már meglévő megismeréséhez vezethet el minket mindig? Lehet, hogy fordítva kellene csinálni. Elindulni befelé, szétcincálni azt, ami biztosan mi vagyunk, dogmákat és közhelyeket elemezni, és egyszercsak valami teljesen ismeretlen terepen találnánk magunkat. Valahol, ami mibelőlünk van, ami mi vagyunk, de ilyen perspektívából még sosem láttuk. És mivel a magunk alapköveit szedtük szét, az ismerősből lett az ismeretlen, és lehet most már érdemesebb bátran újraösszerakni magunkat, új összefüggésekre lelni, mint kétségbeesetten megpróbálni rekonstruálni azt a szétszedett ént. És akkor még egy szót sem szóltam a kudarc megtermékenyítő erejéről.

Édes Fruzsi! Most már te is érzékelheted milyen őrjítő is ez a nyugalom. Nem mondtam ki, csak gondoltam megint, megőrülök, megőrülök. És akkor megszólalt az ablak alatt a sárgán virító buglyos fátyolvirág: Ne áltasd magad!Nem szabadulsz magadtól olyan könnyen. Ráadásul mindenki csak úgy és annyira tud megőrülni, amennyire azt az egyénisége engedi. Őrültként is megmaradsz magadnak. Nem őrülsz mássá. Nem bújhatsz bele más őrületébe. Vagy harminc buglyos fátyolvirág bólogatott e szavakra hevesen. Közbeszól egy borzas púpliliom, a megőrülés körülbelül annyi változás az életben, mint amikor minket lefestenek. Mi vagyunk azok, mégis teljesen mások, magunkra ismerünk, de nem stimmelünk. Magunkkal azonosuljunk vagy a leképezésünkkel? Hiszen valóságos magunkat nem látjuk, tehát a festményen megörökített magunk a mérvadó. Az, ami a képen van, az a látható valóság. Na, ez az őrület, hogy amit látunk, az nem mi vagyunk, amit pedig élünk, arra nincs rálátásunk. Még szerencse, hogy lila vagyok. Így nem annyira feltűnő, ha valamit nem értek. Egy magányosan hajlongó fehér tündérrojt sem bírta tovább, tehát azt akarod mondani, hogy az őrület a tisztánlátás, a józanság pedig a mindent elfedő köd? Vagyis, aki elmerül a belső káoszába, az lelhet a valóságra inkább, aki pedig kimérten ragaszkodik a külvilág leírhatóságához, az nagyon könnyen elvész látás és nézés között. Ebből viszont az következik, hogy aki józan az őrült, és aki őrült az józan, vagyis a fogalmak abszolút felcserélhetőek, egymásra kopírozódnak, tehát teljesen értelmüket vesztik, nem érdemes használni őket. A bíborszínben izzó selyemfűkóró, alig hallhatóan jegyezte meg: Vagyis azt mondtad, megőrülök, de ezzel nem mondtál semmit, mert ezzel az erővel azt is mondhattad volna, kijózanodom, vagy azt is normális leszek, de tulajdonképpen főként azt, hogy én vagyok. A bizonytalanságod iránya inkább affelé mutat, hogy én vagyok, de vajon tudom-e ki vagyok én.

Drága Fruzsi, egy művésztelepen a legkülönfélébb lények fordulnak elő. Alkotók és állatok, a képzelet szülöttei és a legvaskosabb valóság lakói, megszemélyesített tárgyak és önálló életre kelt műalkotások, kétlábon járó dilemmák és négylábon mászó dogmák, meg háromlábon sasszézó macskák és lábnélkül sikló vágyak. Vajon alapszabály-e, hogy amit szét nézel, azt össze kell rajzolnod? És ha valakivel összenézel, akkor szétrajzolod-e végül a másikat? Régi monomániák tündökölnek új kontextusban.

Fecsó Szilárd, mint mindig, most is átjárót épít szent és profán között, semmi mást nem akar csak kommunikálni, de ez a semmi annyira minden és annyira más, hogy ő is mindig meglepődik ezen. Dialógushelyzetre vágyik, kozmikus távlatokban éppúgy, mint a legszürkébb banalitás szintjén. Fecsó Szilárd világokat, embereket, mitológiákat, időtlenséget és jelenbe ágyazottságot, elrugaszkodást és magyarázkodást, kozmikus örvényt és mindennapos gesztust köt össze. Látja a láthatatlant, de nem hiszi el, soha nem veszíti szem elől a kiábrándítóan konkrét világot, de mindig lenyűgözi milyen ijesztően összetett. Nem véletlen, hogy képei egyszerre festmények és plasztikák, mélységük egyszerre gondolati és térbeli, magasságuk egyszerre tapintható és szédítő. És Fecsó Szilárd egyszerre áll lent és fent és buzdítja kétkedő magát, hogy induljon meg kalandor énje után. Madarak szárnya alá bújva, halak szájába fészkelődve, mindent feje tetejére állítva szégyenlősen álmodik.

Zatroch Viktória világában minden kibillent. Karakterarcok helyett karaktertesteket fest, itt a létezés maga egy-egy gesztus, figuráinak jellege bele van kódolva testtartásukba, teljes lényük sűrűsödik bele abba a helyzetbe, amiben vannak, dinamikusan egyhúron pendülnek. Szemérmetlenek, de titokban készültek. Magányosságuk harsány és mindig minimum párban szenvednek, vagy láthatatlan közönség tekintetét keresik riadtan, szerencsétlenségük pajkos és szinte kedélyes, tragédiájuk az igazi énjük. Egyensúlyukat veszítik mindig, esnek és zuhannak és már nem vethetik meg a lábuk, de még nem érhetnek földet. Ez a köztes állapot, ez az örökös kiszolgáltatottság az ő mindennapi létük, így telnek hétköznapjaik, csak a Zatroch Viktória-féle birodalomban már nem tudnak semmit sem takargatni, már nincs esélyük ruhák, társadalmi konvenciók, a kisemberek képmutatása mögé bújni. Fonnyadtak és görnyedtek, esetlenek és petyhüdtek, és nincs más választásuk, jellemük lett a külalakjuk. Előlépnek, magukba botlanak és azonnal kibillenek, és esnek… esnek… esnek…

Komjáti Zsolt alázatosan járja végig az összes maga választotta zsákutcát, láttatni próbál, a lényegre koncentrálni, de nem veszíteni szem elől a fizikai valóságot, bízva abban, hogy forma és tartalom soha sem válhatnak szét, és akkor hűséges egy ábrázolás, ha a jelenséget cserkészi be, és nem ragad le a puszta jelenlétnél. Végülis a megfoghatatlanig bontja a megfoghatót. A papír rostjaiba beszívódó akvarellfesték légiessége, kiszámíthatatlansága, szelíd agresszivitása egyszerre lehetőség és diktátum. Komjáti Zsolt számára a gondolat gesztus, a világnézet pedig ábrázolható, hangulata van a létezésnek, örökkévalósága a pillanatnak és színe az értelemnek. Hirtelen bukkan elő a konkrétum, váratlan a forma és megérdemelten folyik szét a valóság, a parttalanságnak is megvan a maga medre, minden folt antropomorf, nem lehet elbújni az embermivolt elől.

Éliás Ádám mindent bekebelez, magáévá tesz, megért és a maga képére formál, maga sem tudja, hogyan, hiszen a látás vadságában hisz és a hirtelen megvilágosodásban, a ráérzésben és az érzékek igazában. Úgy hagyja magát a világgal sodortatni, hogy maga is elsodor mindent, ami a látóterébe kerül. A szemével ért, mintha egyenesen az agya tekintene szét, de az értelmével is néz, és művészettörténeti összefüggésekbe ágyaz rögtön minden vad intuíciót. Az alkotás habzsolás, a gondolat élvezet. Mivel eszébe se jut feltenni ezt a kérdést, képei alapján úgy tűnik, mintha lenne értelme a létezésnek.

Fecsó Yvett hagyományt keres és hagyományt teremt, kikísérletezi a maga magánmitológiáját, melybe gyerekes naivitás, tudományos alaposság, évezredek női tapasztalása, konok keményfejűség, elhivatott elvakultság, bizakodó nyitottság, kísérletező kíváncsiság, vélt vagy valós igazak demonstrálása, mind-mind belefér. Selyemre fest, selymet fest és ez egyszerre követel meg rafináltságot és eltökéltséget, türelmet és állandó startpozíciót, kifinomultságot és kérlelhetetlenséget, érzékenységet és hajthatatlanságot. Jeleket használ, szimbólumokat, motívumokat és talált struktúrákat, atmoszférává, kolorittá, tájjá, univerzummá oldja őket. A kezdeti határozottság féktelen varázslattá válhat. És válik is. Elválik. Mert FecsóYvett hisz benne, hogy van ocsú és van tiszta búza. Az ösztön visszakanyarodik a meggyőződésbe.

Dudás Bálint nem az absztrakcióra talált rá nyomtatott lapjaival, de a struktúrára. Egy faléc erezete az abszolútum rajzolatává változott. Ahogy a kozmosz is inkább hang, mint látvány, a létezés felfoghatatlan zúgása, úgy rezonál a papíron a metafizikus egzisztencia vizuális zaja. Vibrálnak a vonalak, egymásba hajlanak a létezés láthatatlan hullámai. Az űrt az ismétlődés tölti ki és a folyton ugyanaz a folyamatosan mássá változik. És a szilárd test folyékonnyá nyomtatódik, az ismétlés elmaszatolja a körvonalakat, reszket a mozdulatlanság, megmozdul az egyhelyben topogás, súlya lesz az ürességnek, kitöltődnek az üres helyek, rajtakaphatóvá válik a hiátus, a semmi a leggyönyörűbb. A fordítás nem ferdítés, az egyéniség is csak egy lenyomat a sok közül.

Bott Maya mindensége vonalakból és ívekből áll. Líraisága geometrikus, mintha grafikonokba sűríthető lenne a lélek. Szelíden méri föl a világot, szemlélődik, majd radikálisan absztrahálja azt, amit észlel. Az egészek darabokra hullanak, majd az egyes alkotóelemek vizuális képletekké állnak össze. Szemléletes poétikus fejszámolás. A kétségek felszámolása, minden egy tőről fakad, minden visszavezethető egy világegészbe, van egység és kifejezhető. A minőség mennyisége vibrál a vonalak közötti résekben. A mennyiség minősége kapja meg az esztétikum terét.

Szűcs Gábor médiuma a folt, a maszat, a kozmikus pecsét. Képei időnként valami gigantikus Rorschach-teszt ábráit idézik, amikor a színes kulimászba bármit beleláthatunk, de az a bármi nagyon is valamit árul el rólunk. A fejünkben élő formák, lények, ábrák vetülnek rá a látszólag véletlenszerűen létrejött kompozíciókra. Ennek a valóságnak a feltétele a meglepetés, az állandó készenlét, a féktelen nyitottság. Ugyanúgy ahogy a kozmosz méltósága is számunkra ideges vibrálásnak is tűnhet, a távoli égitestek, mintha a világlélek tesztjét formálnák, ha megfejtjük ezeket az ábrákat, akkor az univerzum titkába láthatunk bele. De talán csak arról van szó, hogy ha közelítenünk belső tájainkhoz, vagy a legtágabb világegyetem felé, vagy éppenséggel távolodunk kicsinyes énünktől, vagy a felfoghatatlan világegésztől, tulajdonképpen ugyanazok a struktúrák fogadnak minket, kint és bent, kicsi és nagy, lélek és egyetemesség, vörös törpék és fehér óriások, kvazárok és fekete lyukak, zsigeri nyikkanások és porcikarebbenések, mind ugyanabba az ábrába rendeződnek végül. Csak rajta kell őket kapni.

Sándor Béla hisz a rendben, de szerencsére nem tudja megfékezni a benne szunnyadó szexi vadállatot sem. Egyszer a táj architektúráját, hideg szerkezetét vizsgálja, de baljós sötétjeiben, komor mélységeiben ott van a szigor mellett a sebezhetőség is. Máskor viszont Sándor Béla visszafogottságát, megfelelni vágyását alapjaiban rengetve meg, elszabadult foltok, meghökkentő színárnyalatok falják föl a tájat és borzolják geográfiai rémlátomássá az ártatlan barangolásnak induló tájfelfedezést.

Vladimír Ganaj képein, mintha minden szenvedne, fájdalmasak a testhelyzetek, elgyötörtek az arcok, sokat megéltek a tárgyak, élőre és élettelenre láthatóan rakódott rá az idő, vastag rétegben ül meg mindent a létezés nehézsége, mintha porrá, sárrá, kosszá. mocsokká válnának a mindennapok. De mégsem tragikus, inkább elégikus ezeknek a képeknek a hangulata, valami melankolikus időtlenséget árasztanak, mintha a végtelenben létezne minden ahol már nincs jó és rossz, nincsenek érzelmi kilengések, a fájdalom az egyszerűen csak van, a jelenlét jele a szenvedés, a létezés súlya a szomorúság. Mint amikor a bölcs grimaszáról nem lehet eldönteni, hogy keserű biggyesztés, vagy pajkos mosoly.

Kedves Fruzsi, a művésztelepen mindenki dolgozik. És aki dolgozik, az izzad is. Hiszen a munka nem más, mint felületek állandó súrlódása, akkor pedig hő termelődik és a nagy hőségben nem csoda, ha kövér verejtékcseppek ülnek ki az alkotó homlokára és verejtékben úszik nemsokára az egész teste, sőt az alkotása is. Minden művész másképpen izzad. Minden művész mást izzad.  Komjáti Zsolt savat izzad, verejtékcseppjei kimarják a papírt. Sándor Béla kulimászt izzad és festményeit ragacsozza. Fecsó Szilárd gipszkását izzad és építménnyé teszi a kétdimenziót. Éliás Ádám festéket izzad, és már képként csöppen a vászonra a verejték. Szűcs Gábor csillagport izzad és finoman szitálja a felületekre. Fecsó Yvett sókristályokat verejtékezik. Bott Mária vonalat és színt, Zatroch Viktória esendőséget izzad. Vladimír Ganaj fonnyadó falevelet, Dudás Bálint nyomdafestéket… Szerencse hogy Tornán mindig van alkalom a nagy közös izzadásra.

Csókol, apád!