Művésztelep 2012

I. TORNAI MŰVÉSZTELEP

   Idén nyáron Tornán felütötte a fejét egy művésztelep. Az efféle események azért jók ha létrejönnek, mert így a résztvevők egymástól tanulhatnak. Sokszínű közegben alkothattunk  egy héten át változatos hangulatú műveket. Ha hivatalosan írnék erről úgy vélem megölné azt a hangulatot, amit ki szeretnék fejteni, ezért száraz háttérinformációk, és tiszteletből leírt nevek nem lesznek ebben az írásban. Ha létrejön egy művésztelep, az mindig egy komoly elhatározás azoktól, akik részt vesznek benne. Az első alkalom eredendően meghatározó. Így, hogy meg lett szerezve, mindenkiben nyomot hagyott, mint egymásnak áldozott közös emlék. A Tornát övező mondákkal, szóbeszédekkel, és falusi „pletykákkal” körbecsavart műtelep kellően bizonyította mindenkinek azt, hogy érdemes újból és újból megszervezni. Így a formálisan első, ámbár közösen nulladiknak titulált összejövetel lassan és biztosan elhagyja a kísérletezés stádiumát, és megkezd egy olyan működést, amely magas színvonalú, igényesen kivitelezett munkák táptalaját szolgálja. A tornai vidék, a várhoz fűződő mesék és az izgalmas, jelenlegi szociográfiai háttér, mind szerepet játszik abban, hogy az alkotó ezeket az információkat leszűrve grafikát, szobrot, verset, videót, festményt fogalmazzon meg. Ezzel a tevékenységével nyomot hagy, és abban segít, hogy sajátságos teret biztosítson egy újfajta látásmód kialakításában  azoknak, akik amúgy nem látnának szobrot egy ágban, vagy képet a festékporban. Aki átélte már azt az érzést, hogy olyan közegben dolgozhat, amiben mindenki előbbre próbálja hozni a saját munkáját, hogy jobb legyen, esetleg pontosabb, sőt egymást motiválva, egymás munkáiból tanulva, feltöltekezve és egymást segítve alkotunk (dolgozunk vagy élünk), az valószínűleg tudja, hogy ilyenkor könnyebben megy a munka. Önmagában arra törekszik az alkotó, hogy kifejezze amit úgy lát, vagy gondol. Azonban ez a folyamat nem olyan könnyű, mint amilyennek azt egyesek feltételezik. Rengeteg tényező közrejátszik az alkotás alakításában, ám nem kevés idő, türelem, töprengés kell ahhoz, hogy az ember megtanulja, hogyan kezelje ezeket a tényezőket. Valami olyasmi lehet, mint a kötéltánc: a közönség megnézi a kötéltáncost, mert nehéz amit csinál, sokat gyakorolta, mégis van, amikor egy gyakorlott ember elveszti az egyensúlyát, és leesik. Ez izgalmas történés, valaki zuhan. Azonban, ha a kötéltáncos végigsétál a kifeszített kötélen, mindenki bólogat, neki persze hogy sikerül, elvégre kötéltáncos. Az alkotás tehát kockázatos dolog, hiszen az alkotás folyamatán keresztül ott áll előttünk az alkotó teljesen „pőrén”. Az alkotás ugyanis egyfajta kitárulkozás is. Nem magamutogatás, hanem megmutatás.

Az alkotói folyamat talán az alkotás legérdekesebb része, hiszen ott találkoznak  az ábrázolt valóság gondolati síkjai azokkal a vizuális ábrázolási lehetőségekkel, melyek egyvelegéből létrejöhet a folyamat lenyomata, a „művészeti tárgy”. A folyamat viszonylag zárt egység, és ebbe a zárt egészbe nagyon nehezen engedünk be „kívülállót” – talán, mert félünk, hogy lezuhanunk arról a bizonyos kötélről. A művésztelep éppen ezért felfogható terápiaként is: a közös alkotás feltételezi azt, hogy mást is be kell engednünk, abba a bizonyos szűk térbe, és az alkotóknak meg kell szokniuk azt is, hogy a művésztelep résztvevői nemcsak a kollégák és a szervezők, hanem az egész falu, a kastély, a várról legördülő kövek és a freskóról visszaköszönő szentek is. Ez nem kompromisszumkötés, hanem tisztelet, és gyógyír.

Egymás barátságával, egymás munkájával gazdagítani környezetünket és magunkat, gyógyírként a világgal szemben  elszenvedett sebekre. Csak így lehet egészet alkotni. Csak így lehet élni.

   Dudás Bálint, grafikus

       2012, Budapest