Fecsó Pál versei

Nem elég

 

Menj fel egyszer a tornai várba

mikor a nap nyugovóra tér

az ég palástja vonja föl a sátrad

a köveken búcsúzik a fény

 

akkor találsz végre önmagadra

lábad alatt csobban a patak

a halakat látod a patakban

a halakat és nem önmagad

 

a fákat óvod ha késed becsuktad

megsimítod a lombok levelét

szeretni és védeni e tájat

egy rövid élet ehhez nem elég

 

Almafák őszben

 

szeretem a borzas almafákat

szűzlány szégyenével

vetkőznek az őszben

- természet sodorta percek

térben és időben –

levélselymét szeptember csalta el

ami megmaradt

apró szilon-holmi

táltosvérű ezerszínű szelek

fogják egy este halkan elrabolni

megborzongnak a gallyai

ruhát kérnek a novemberi égtől

tavaszhullásig nem kapnak meleget

csak a varjak toll - lepte szívétől

 

A Torna patak partján

 

Csendes vagyok már, néha szomorú,

dacomat oldják tarajos habok,

szemem táplálja a tó vizét,

s a kopár hegy is én vagyok.

 

Duhajságom: csendes motyogás,

elcsitult röpke évek során,

derűmet is elmosta a patak,

vagy tovavitte a kósza szél talán.

 

Csendes vagyok, néha szomorú,

szám íze száraz, keserű,

lehajtom fejem, s megcirógatja

arcomat a patak és a fű.

 

 

mikor összerándul

mogorván az ég

az ember is megdermed,

szoborrá válik lelkében

- ha van lelke még-

számárkóró virágzik,

szívét

szúrja,

mert a kóró megfogan,

csak a szeretet írja gyógyít,

de a szeretet

az messze van

 

Vonatút téli éjszakán

 

 

Beleprüszkölt az éjszakába

szikrát szórva a gőzös,

füstje fölött a szemafór

üvegszemével elidőzött,

továbbküldte a szerelvényt

ringatva az álmos embert,

szélnek szaladva  bátor daccal

kettévágni a hótengert.

 

Mint ki avarban gombát keres

úgy rúgnám szét az éjszakát,

a sötétség száz ködmönén át

fénnyé lehelném a kocsik ablakát.

 

A gőzös rohan, a szántóföldek

fehér lepelként  alánk csúsznak

a hófelhők, mint ébredő lány

egy nagy parancsra felocsúdnak.

Szétreped a ködök tüllje,

homályt űznek a szelek,

szikra-csillagon lovagolva

az ébredő hómező felett.

 

 

Nyugtalanság

 

Belebámulsz a sötétségbe,

és szépnek látod a holdat,

nem tudod milyen vad vihar

nyaggat meg zordon holnap,

bámulsz a nyári napba,

s elfáraszt a messzi fény,

behúzod nyakad a hajnali szélben,

míg baktatsz az utca szegletén,

vonatot vársz, s a vonatok

robognak vígan szerteszét,

te lemaradsz, de összegyűjtöd

a robogó kerekek neszét.

Nyafogsz egy sort, ha rádöbbentél,

hogy kedvesed már mást szeret,

piacra vágod vad haraggal

agyonhajszolt lelkedet.

Pulthoz állsz, a semmit nézed,

míg csordultig telik a pohár,

kiiszod, fizetsz, s pokolnak látod

a nyugodt, derült éjszakát.

Verset írsz, s mered remélni,

hogy több ez, mint vad szóroham,

beleölöd vágyad, reményed,

minden álmod bús, boldogan

kérdést szegzel magadnak százat,

s egyikre sincs felelet.

Mondd, lesz-e ember, ki megérti

rímbe kovácsolt lelkedet.

 

Bont az ág virágot

 

bánat ne bántson

ne marjon a szó,

az élet ne fájjon,

mert nekünk való

 

Könnyed ne ontsad

magad ne epeszd

feljön a holdad

ha napod lement

 

Öleld a világot

két karoddal át

bont az ág virágot,

ha várja tavaszát

 

Bont az ág virágot

ad az élet célt

csak teremtő álmod

ne szórd szerteszét

Négysoros

 

cápa-világban élünk

ragadozók lesik a gondolatot

szeretetre vágyik az ember

s megdermesztik a fagyok

Szilveszter éjszakán

 

Mint régi betyárok dérlepte bajusszal,

állok az útszélén reménysarkanytúval,

arcomon a hideg paprikaszint játszik,

itt állok vértezve zúzmarával állig.

Képzelet – fokosom állam alá téve

kémlelek a nagy hegy sötét tetejére,

fellegeket őrzök, csillagot éneklek,

legyen derűs kedve minden jó embernek,

legyen a békesség mindenki tanyája,

a szépszó határán az ember a várta.