Fecsó Pál életrajz

Curriculum Vitae

 

1933. január 2-án születtem Kassán, de tornai születésûnek tartom magam, hiszen pár napos koromtól életem nagy részét itt éltem le. Szüleim pedagógusok voltak. Édesapám az akkori Állami Elemi Iskola igazgatója volt, édesanyám az iskola tanítónõje. Gyermekkorom felhõtlennek mondható. Sok szeretetet kaptam, de nem voltam elkényeztetve, nyáron éppen úgy mezítláb szaladgáltam, mint a többi gyerek, s hozzájuk hasonlóan állandóan tele voltam kék foltokkal és zúzódásokkal. Az élet változásaiból, a világ forrongásaiból semmit sem vettem észre. 1938-ban mi is Magyarországhoz kerültünk, az élet nagyot fordult, de az enyém olyan vidám és gondtalan volt, mint eddig. Azt is mondhatnám, hogy két éves koromtól jártam iskolába, már akkor megszerettem a közösséget, ami mai napig is jellemez. A fegyelmet, ha már ott lábatlankodtam, nekem is be kellett tartani, hiszen akkor egy osztályban 50-60 gyerek is volt. Ennek köszönhetõen – bár otthon szándékosan nem ösztönöztek – négy éves koromban mér írtam és olvastam. Nagyon szerettem és ismertem az idõs falumbelieket, akiktõl rengeteg mesét hallottam. Édesapám is sokat mesélt, de õ nem tündérekrõl és boszorkányokról, hanem a történelembõl vett érdekességekkel ejtett ámulatba. Igy egész kis koromban megismertem Zrínyit, Botondot, Lehelt, a kuruckort, ismertem a szabadságharc hõseit, így vált a történelem véremmé, s mai napig táplálja magyarságomat.

     Az ötödik elemi elvégzése után Kassára kerültem a premontrei gimnázium elsõ osztályába. A második évet alig kezdtük meg, Horthy dicstelen kiugrási kísérletével befejezõdött a tanév, s számomra végleg véget ért a gondtalan gyermekkor.

     1944-et írtunk ekkor. December 12-én délután egy pár orosz katona vonult be a községbe, puskalövés nélkül, s utánuk özönlött a rendezettnek nem mondható román hadsereg. Megszállták a házakat, udvarokat, utcákat, sátrakat vertek föl, otthon érezték magukat. Alig lobbantak lángra a tüzek, hogy konzerveiket megmelegítsék, a háztetõkrõl cserepek hulltak, az üresen maradt zsidó házakból, középületekbõl, padlásokról megszólaltak a németek fegyverei. A megtámadottak vagtába lövöldöztek, s több kárt okoztak egymásban, mint az ellenségben. A konyhánk megtelt jajgató sebesültekkel. Akkor találkoztam életemben elõször a halállal, s ismertem meg, hogy mi az a háború. A harcok napokon keresztül folytak, a németek jól befészkelték magukat, s a románok kiszolgáltatott helyzetben voltak. Karácsony elõtt megjelentek a német tankok borzasztó pusztítást végezve, a románokat s a kevés oroszt visszavonulásra kényszerítve.

A mi pincénket elöntötte a víz, ezért a parókia pincéjében húzódtunk meg. Voltunk vagy százötvenen. Marharépán, krumplin fészkeltük be magunkat. Az esperesünk is velünk volt, külön kis fülkében húzta meg magát testvéreivel és sógorával. Itt tartottuk a karácsonyi éjféli misét is. Meghittebb, bensõségesebb éjféli misére nem is emlékezhetek. Felettünk szólt a „sztálin-orgona”. Igaz, nagyon közel voltunk akkor a jó Istenhez. Szilveszterkor a németek kitelepítették a falut: menjünk biztonságosabb helyre. Az udvaron futottam keresztül, mikor becsapódott egy foszforos puskagránát. Súlyosan megsebesültem deréktól lefelé. Csak a lábaimon hoszonnyolc seb, négy törés és három repedés volt. Német tankon vittek át a frontvonalon Jászóra, ott volt a legközelebbi  magyar katonakórház. Kórházról kórházra szállítottak, s naponta operáltak, szedték ki a szilánkokat, varrták a sebeket. Hónapokon keresztül voltam élet és halál között. A leghosszabb idõt Trencsénteplicen töltöttem, itt amputálni akarták a jobb lábamat, de szüleim, kik végig velem voltak, nem engedték. Majd Pozsonyon , Bécsen keresztül a Balaton partjára kerültünk. Itt már civil kórházban kezeltek. Itt éltük meg a második felszabadulást, de ez már nem volt olyan véres, mint az elsõ.

Júliusban már tudtam mankóval járni. Augusztusban indultunk hazafelé. Az út viszontagságait nem írom le. Két hét múlva érkeztünk haza, immár ismét Csehszlovákiába. Házunk romokban hevert, bútorainkat ellopták, de azért lassan megindult az élet. Apám nem reszlovakizált, ezért felvettek bennünket a kitelepítendõk listájára. Állandó bizonytalanságban éltünk. Sok családot Csehországba hurcoltak. Engem nem vettek föl a gimnáziumba magyar nemzetiségem miatt, ezért a szlovák elemi iskolába jártam. Szüleim megszervezték a szökésemet, s 1946 nyarán csempészek segítségével átszöktem Magyarországra, nagymamámhoz és két nagynénémhez Budapestre. Itt elõször általános iskolába, majd gimnáziumba jártam – Kossuth Lajos Gimnázium Pestszenterzsébeten. A postaforgalom megindulásáig szüleimmel alig volt kapcsolatunk. Évente két-három levelet tudtunk átcsempésztetni. 1949 karácsonyán jöhettem haza elõször látogatóba. Éppen éjféli misére harangoztak mikor megérkeztem.

     1950-ben Komáromban megnyílt az elsõ magyar gimnázium, itt folytathattam tanulmányaimat, s 1953-ban érettségiztem. Nagyon sokat köszönhetek annak az iskolának, tanárainak, diákjainak egyaránt.

Érettségi után felvettek a pozsonyi pedagógiai fõiskolára önálló magyar szakra. Ekkor már irogattam. 1953-ban jelent meg az elsõ versem az Új Szóban. Közben külsõ munkatársa voltam az Új Ifjúságnak. Egymás után jelentek meg verseim az Új Szóban, Új Ifjúságban, Szabad Földmûvesben, Fáklyában, majd a Hétben, Irodalmi Szemlében s a Szlovák Rádió magyar adásában. Magyarországon a Kossuth Rádió és a Miskolci Napjaink irodalmi lap közölte verseimet. 1954 õszén családi okok miatt megszakítottam tanulmányaimat, s haza jöttem. Pedagógiából különbözeti vizsgát tettem. Elõször helyettesítgettem a járás különbözõ iskoláiban, majd Tornagörgõre kerültem az akkori Nyolcéves Alapiskolába, ahol magyar nyelvet és történelmet tanítottam. 1958-ban megnõsültem, s haza kerültem Tornára, ahol a feleségem is tanított. Ebben az évben jelent meg a Fiatal Szlovákiai Magyar Költõk Antológiája, mely nagy irodalmi vitát váltott ki, s csak a Nyolcak Antológiája néven emlegették.

56-os verseim érthetõ okokból nem jelentek meg az antológiában, de nem felejtették el, meg sem bocsátották. Verseimet továbbra is közölték a lapok, de köteteimet sorra visszautasította a kiadó. Sokáig kellet várnom. Végre 1968 után, mikor szellõsebb lett a gondolkodásmód is, elfogadták a kötetet, s 1969-ben meg is jelent Nyugtalanság címen - 70-ben már nem jelenhetett volna meg. Ebben helyt kaptak az 56-os és 68-as verseim is. Nem mind, de ez is elég volt ahhoz, hogy végleg kiessek a „kegyekbõl”. Ezután már a lapok is jobban megnézték, hogy mit közölnek tõlem. A végén elfásultam. Írni ugyan írtam, bár kevesebbet, s kevesebbet küldtem a lapoknak is, a végén feladtam a harcot.

1978-ban az Új Szó szerkesztõt keresett, jelentkeztem, felvettek. Ott hagytam az iskolát s kelet-szlovákiai szerkesztõ lettem. Szerettem az újságírást, annak ellenére, hogy nagyon meg kellett gondolni mit ír le az ember. De ennek is vége szakadt. 1989 nyarán leszázalékoltak, utaznom nem lehetett, így meg kellett válnom az Új Szótól 89 október elsejével, közvetlenül a „bársonyos” elõtt. Azóta nyugdíjas vagyok. Az írást azonban folytattam annak ellenére, hogy remélni sem mertem, hogy valaha megjelennek. Baráti rábeszélésre összeállítottam  egy kis kötetet saját költségeimen a komáromi KT kiadó vezetõje Dr. Szénássy Árpád segítségével, melyet Visszaszámlálás – Margarét címen adtam ki 1998-ban (a Margarét gyerekverseket tartalmaz). Több könyv kiadására már nincs reményem, de az írást nem tudom és nem is akarom abbahagyni.