Művésztelep - Tehetséggondozó Központ
Menj fel egyszer a tornai várba
mikor a nap nyugovóra tér
az ég palástja vonja föl a sátrad
a köveken búcsúzik a fény
akkor találsz végre önmagadra
lábad alatt csobban a patak
a halakat látod a patakban
a halakat és nem önmagad
a fákat óvod ha késed becsuktad
megsimítod a lombok levelét
szeretni és védeni e tájat
egy rövid élet ehhez nem elég
szeretem a borzas almafákat
szűzlány szégyenével
vetkőznek az őszben
- természet sodorta percek
térben és időben –
levélselymét szeptember csalta el
ami megmaradt
apró szilon-holmi
táltosvérű ezerszínű szelek
fogják egy este halkan elrabolni
megborzongnak a gallyai
ruhát kérnek a novemberi égtől
tavaszhullásig nem kapnak meleget
csak a varjak toll - lepte szívétől
Csendes vagyok már, néha szomorú,
dacomat oldják tarajos habok,
szemem táplálja a tó vizét,
s a kopár hegy is én vagyok.
Duhajságom: csendes motyogás,
elcsitult röpke évek során,
derűmet is elmosta a patak,
vagy tovavitte a kósza szél talán.
Csendes vagyok, néha szomorú,
szám íze száraz, keserű,
lehajtom fejem, s megcirógatja
arcomat a patak és a fű.
mikor összerándul
mogorván az ég
az ember is megdermed,
szoborrá válik lelkében
- ha van lelke még-
számárkóró virágzik,
szívét
szúrja,
mert a kóró megfogan,
csak a szeretet írja gyógyít,
de a szeretet
az messze van
Beleprüszkölt az éjszakába
szikrát szórva a gőzös,
füstje fölött a szemafór
üvegszemével elidőzött,
továbbküldte a szerelvényt
ringatva az álmos embert,
szélnek szaladva bátor daccal
kettévágni a hótengert.
Mint ki avarban gombát keres
úgy rúgnám szét az éjszakát,
a sötétség száz ködmönén át
fénnyé lehelném a kocsik ablakát.
A gőzös rohan, a szántóföldek
fehér lepelként alánk csúsznak
a hófelhők, mint ébredő lány
egy nagy parancsra felocsúdnak.
Szétreped a ködök tüllje,
homályt űznek a szelek,
szikra-csillagon lovagolva
az ébredő hómező felett.
Belebámulsz a sötétségbe,
és szépnek látod a holdat,
nem tudod milyen vad vihar
nyaggat meg zordon holnap,
bámulsz a nyári napba,
s elfáraszt a messzi fény,
behúzod nyakad a hajnali szélben,
míg baktatsz az utca szegletén,
vonatot vársz, s a vonatok
robognak vígan szerteszét,
te lemaradsz, de összegyűjtöd
a robogó kerekek neszét.
Nyafogsz egy sort, ha rádöbbentél,
hogy kedvesed már mást szeret,
piacra vágod vad haraggal
agyonhajszolt lelkedet.
Pulthoz állsz, a semmit nézed,
míg csordultig telik a pohár,
kiiszod, fizetsz, s pokolnak látod
a nyugodt, derült éjszakát.
Verset írsz, s mered remélni,
hogy több ez, mint vad szóroham,
beleölöd vágyad, reményed,
minden álmod bús, boldogan
kérdést szegzel magadnak százat,
s egyikre sincs felelet.
Mondd, lesz-e ember, ki megérti
rímbe kovácsolt lelkedet.
bánat ne bántson
ne marjon a szó,
az élet ne fájjon,
mert nekünk való
Könnyed ne ontsad
magad ne epeszd
feljön a holdad
ha napod lement
Öleld a világot
két karoddal át
bont az ág virágot,
ha várja tavaszát
Bont az ág virágot
ad az élet célt
csak teremtő álmod
ne szórd szerteszét
cápa-világban élünk
ragadozók lesik a gondolatot
szeretetre vágyik az ember
s megdermesztik a fagyok
Mint régi betyárok dérlepte bajusszal,
állok az útszélén reménysarkanytúval,
arcomon a hideg paprikaszint játszik,
itt állok vértezve zúzmarával állig.
Képzelet – fokosom állam alá téve
kémlelek a nagy hegy sötét tetejére,
fellegeket őrzök, csillagot éneklek,
legyen derűs kedve minden jó embernek,
legyen a békesség mindenki tanyája,
a szépszó határán az ember a várta.