Fecsó Pál versei

Nem elég

 

Menj fel egyszer a tornai várba

mikor a nap nyugovóra tér

az ég palástja vonja föl a sátrad

a köveken búcsúzik a fény

 

akkor találsz végre önmagadra

lábad alatt csobban a patak

a halakat látod a patakban

a halakat és nem önmagad

 

a fákat óvod ha késed becsuktad

megsimítod a lombok levelét

szeretni és védeni e tájat

egy rövid élet ehhez nem elég

 

Almafák őszben

 

szeretem a borzas almafákat

szűzlány szégyenével

vetkőznek az őszben

- természet sodorta percek

térben és időben –

levélselymét szeptember csalta el

ami megmaradt

apró szilon-holmi

táltosvérű ezerszínű szelek

fogják egy este halkan elrabolni

megborzongnak a gallyai

ruhát kérnek a novemberi égtől

tavaszhullásig nem kapnak meleget

csak a varjak toll - lepte szívétől

 

A Torna patak partján

 

Csendes vagyok már, néha szomorú,

dacomat oldják tarajos habok,

szemem táplálja a tó vizét,

s a kopár hegy is én vagyok.

 

Duhajságom: csendes motyogás,

elcsitult röpke évek során,

derűmet is elmosta a patak,

vagy tovavitte a kósza szél talán.

 

Csendes vagyok, néha szomorú,

szám íze száraz, keserű,

lehajtom fejem, s megcirógatja

arcomat a patak és a fű.

 

 

mikor összerándul

mogorván az ég

az ember is megdermed,

szoborrá válik lelkében

- ha van lelke még-

számárkóró virágzik,

szívét

szúrja,

mert a kóró megfogan,

csak a szeretet írja gyógyít,

de a szeretet

az messze van

 

Vonatút téli éjszakán

 

 

Beleprüszkölt az éjszakába

szikrát szórva a gőzös,

füstje fölött a szemafór

üvegszemével elidőzött,

továbbküldte a szerelvényt

ringatva az álmos embert,

szélnek szaladva  bátor daccal

kettévágni a hótengert.

 

Mint ki avarban gombát keres

úgy rúgnám szét az éjszakát,

a sötétség száz ködmönén át

fénnyé lehelném a kocsik ablakát.

 

A gőzös rohan, a szántóföldek

fehér lepelként  alánk csúsznak

a hófelhők, mint ébredő lány

egy nagy parancsra felocsúdnak.

Szétreped a ködök tüllje,

homályt űznek a szelek,

szikra-csillagon lovagolva

az ébredő hómező felett.

 

 

Nyugtalanság

 

Belebámulsz a sötétségbe,

és szépnek látod a holdat,

nem tudod milyen vad vihar

nyaggat meg zordon holnap,

bámulsz a nyári napba,

s elfáraszt a messzi fény,

behúzod nyakad a hajnali szélben,

míg baktatsz az utca szegletén,

vonatot vársz, s a vonatok

robognak vígan szerteszét,

te lemaradsz, de összegyűjtöd

a robogó kerekek neszét.

Nyafogsz egy sort, ha rádöbbentél,

hogy kedvesed már mást szeret,

piacra vágod vad haraggal

agyonhajszolt lelkedet.

Pulthoz állsz, a semmit nézed,

míg csordultig telik a pohár,

kiiszod, fizetsz, s pokolnak látod

a nyugodt, derült éjszakát.

Verset írsz, s mered remélni,

hogy több ez, mint vad szóroham,

beleölöd vágyad, reményed,

minden álmod bús, boldogan

kérdést szegzel magadnak százat,

s egyikre sincs felelet.

Mondd, lesz-e ember, ki megérti

rímbe kovácsolt lelkedet.

 

Bont az ág virágot

 

bánat ne bántson

ne marjon a szó,

az élet ne fájjon,

mert nekünk való

 

Könnyed ne ontsad

magad ne epeszd

feljön a holdad

ha napod lement

 

Öleld a világot

két karoddal át

bont az ág virágot,

ha várja tavaszát

 

Bont az ág virágot

ad az élet célt

csak teremtő álmod

ne szórd szerteszét

Négysoros

 

cápa-világban élünk

ragadozók lesik a gondolatot

szeretetre vágyik az ember

s megdermesztik a fagyok

Szilveszter éjszakán

 

Mint régi betyárok dérlepte bajusszal,

állok az útszélén reménysarkanytúval,

arcomon a hideg paprikaszint játszik,

itt állok vértezve zúzmarával állig.

Képzelet – fokosom állam alá téve

kémlelek a nagy hegy sötét tetejére,

fellegeket őrzök, csillagot éneklek,

legyen derűs kedve minden jó embernek,

legyen a békesség mindenki tanyája,

a szépszó határán az ember a várta.

 

Kérges kezek öleljetek

Vívódok dallal, szerelemmel
dőre múlttal, remélt jövővel,
együttérzek és egybe forrok 
minden könnyes szenvedővel.
A panaszom ezernyi panasz
és örömöm másnak is öröm,
a jó szót, meleg kézszorítást
könnyes szemekkel megköszönöm...
mert kell a jó szó, s a kérges kezek
melege engem is hevít,
bátran taposni rá a molyra,
s akarni szebbet, emberit.
Kérges kezek öleljetek csak,
hogy vívódásom szentebb legyen
s ne legyen ködös szívünk, lelkünk
itt lenn a völgyben s túl a hegyeken.
 

Ősz

Szénaboglya párolog a réten
a varjak sírnak: kár, kár, kár,
kihűl a nap, elsápad az égen
s a harmat is dérré dermed már
 
1956
 

Tétovák

nem kapaszkodnak
szalmaszálba
egykedvűen úszanak 
az árral
felhők közt élnek
s naponta
poharaznak a 
megalkuvással
együtt dőlnak a
dűlő fával
mert dűl itt minden
mi magyar:
emlékmű, templom
lélek,
iskola, mi még
állva tart,
és a nyelv
mit az unokák
sehogy vagy
törve beszélnek,
nevüket is máshogyan
írják,
elúszik az utolsó
szalmaszál,
kapaszkodj magyar
vagy szántasd föl
őseid sírját

 

 

Ha

összerándul
mogorván az ég
az ember is megdermed
szoborrá válik
a lelkében
/ha van lelke még/
a Szamárkóró kivirágzik,
szúrja a szívét,
mert a Kóró
mindenkiben
megfogan
csak a szeretet
írja gyógyít,
de a szeretet
az messze van